A Kárpát-medence gyógyhatású termálvizei Európa-szerte ismertek, fürdőink a hazai és külföldi turisták népszerű célpontjai. Kivételes földtani adottságokkal rendelkezünk, köszönhetően a viszonylag vékony földkéregnek és a megemelkedett földköpenynek. Baján egy jelentősebb fürdőfejlesztést tervez a helyi önkormányzat, ezért felkérték az NKE Víztudományi Karának szakértőit, hogy vizsgálják meg a városban végzett hévízkutatás eddigi eredményeit.
A hazai fürdőkultúra első emlékei a római időkből származnak, de a termálvizek kutatása a 19. század második felétől kapott igazi lendületet. Sorra fedezték fel hévízforrásainkat, a technológia fejlődésével pedig a felszín alatt fekvő mélységi vizek is elérhetővé váltak. A mélységi rétegvizek igazi úttörője Zsigmondy Vilmos volt, az ő nevéhez fűződik a Margit-szigeti, a városligeti és a harkányi termálkutak létesítése. Munkásságát unokaöccse, Zsigmondy Béla vitte tovább, aki elsősorban az Alföld hévízkincseit kutatta, így jutott el Baja városába is.
Baja város lokálpatrióta polgárainak régi álma volt, hogy hasonlóan sok dél-alföldi és dél-dunántúli településhez, végre valódi termálvizes fürdőváros legyen. A 19. század végén még általánosan elterjedt hiedelem volt, hogy hazánkban bárhol található termálvíz, amely korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. Baja város vezetése ezen felbuzdulva, 1899-ben bízta meg Zsigmondyt, hogy a város főterén, a Szent István (mai Szentháromság) téren egy mélyfúrású kutat létesítsen. A vörösfenyő csövezéssel készült kút talpmélysége 500,6 méter volt, és percenként 24 liter, 19 °C hőmérsékletű víz tört fel belőle. Termálvíznek tehát nem volt mondható (akkoriban a 35 °C feletti vizeket minősítették termálvíznek, ez később módosult 30 °C-ra), de ennek ellenére hamar népszerű lett a városiak körében, mert kellemes ízű víz volt, így előszeretettel fogyasztották. Éveken keresztül lajtos kocsi hordta szét a városban a tiszta, jó minőségű artézi vizet, amely akkoriban, amikor a kolerajárvány rendszeresen felütötte a fejét, valóban nagy kincs volt. A kút vízhozama azonban gyorsan csökkent, 1903-ban már csak 14 l/perc volt. A kutat később átépítették, felújították, sőt tervben volt, hogy a vizét tározókba vezetik ahelyett, hogy a Sugovicába – a Duna holtágába – csordogál. Vize egy idő után sajnálatos módon elapadt, így a kút csendben az enyészeté lett.
1924–25-ben a Petőfi-szigeten már egy jóval jelentősebb munka folyt a Hungarian Oil Syndicate Ltd. nevű angol cég kivitelezésében. Az I. világháború és Trianon után az ország gazdaságilag mélyponton volt, ezért igyekeztek olyan külföldi befektetőket találni, akik a hazai szénhidrogén-kutatásban fantáziát és persze jó befektetést láttak. Az Angol–Perzsa Olajvállalat érdekeltségébe tartozó cég elsősorban az esetlegesen elérhető ásványolaj- és földgázrétegek keresésére fókuszált, de természetesen figyelemmel kísérték a fúrási munka során elért vízrétegek mennyiségi és minőségi paramétereit is. A cég korábban már két sikertelen kutatófúrást könyvelhetett el, az egyiket a Zala megyei Budafapusztán, a másikat pedig a Tolna megyei Kurd község határában. A munka 1924 novemberétől 1925 júliusáig tartott, és a tervezett 800 méternél lényegesen mélyebb, 1369,28 méter mély fúrólyuk létesült. Ez a próbálkozás is sikertelennek bizonyult, a kutatófúrás sem szénhidrogéneket, sem pedig termálvizet nem tárt fel, ellenben a leírások alapján megtalálta azt a réteget (250–450 méter között) amelyben az alacsony hőmérsékletű artézi víz található. Baja jelenleg is működő két artézi kútja is ezt a réteget csapolja meg.
1967-ben a városi piac területén történt a következő kutatófúrás, amely a Ceglédi Vízkutató Vállalat kivitelezésében készült. Ez a fúrás már célzottan termálvízkutatás céljából létesült, talpmélysége 1211 méter, talphőmérséklete pedig 76,5 °C volt. Sajnos ez a kút is teljesen meddőnek bizonyult, de ezúttal legalább pontos rétegrend-kimutatás készült, így tapasztalatszerzésnek mindenképpen jó volt, hiszen hozzájárult a környék geológiai és hidrogeológiai ismeretanyagához. A fúrásból kiderült, hogy az elért medencefenék gránitoid jellegű, a felette lévő törmelékes kőzetrétegek pedig magas agyagtartalmuk miatt szinte teljesen vízzárók. Ez az a réteg, ahol a termálvíz előfordulhatna, és megállapították azt is, hogy az innen származó víz fosszilis tengervíz összetételű, és igen jó minőségű gyógyvíz lehetne, mennyisége azonban nagyon csekély, így nem termelhető ki. Így a fúrást követően ezt a kutat is rövid idő alatt megszüntették.
A következő – és egyben utolsó – kutatófúrás 2008-ban zajlott a várostól délre, mintegy 2 km távolságra, a Ferenc-csatorna partján. Ezt a fúrást részletes földtani-geofizikai kutatás előzte meg, amely megállapította, hogy a város határain belül remény sincs eredményes termálkútfúrásra. A városon kívül, de annak közelében azonban találtak olyan területet, ahol a medencefenék igen mélyen található, és meglehetősen vastag a törmelékes – potenciálisan víztartó – réteg. A déli területrész további kutatását, a szeizmikus-reflexiós felvételét az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet végezte 2007-ben. Ezen a területrészen miocén, pliocén és pleisztocén korú, és igen nagy vastagságú törmelékkel kitöltött mélymedence található, amely összetételét tekintve esélyesnek mutatkozott termálvízfeltárásra. A fúrás pontos helyének megállapítását követően megkezdődtek a munkálatok, amely során egy 1820 méter mélységű fúrólyuk létesült, kitermelésre alkalmas mennyiségű termálvizet azonban ezúttal sem sikerült találni. Baja városának tehát jó eséllyel le kell mondania arról, hogy közvetlen közelében termálvíz termelésére alkalmas kutat létesítsen, de a számos kutatómunkának köszönhetően már meglehetősen részletes adatokkal rendelkezünk a város alatti terület földtani jellemzőiről.
A rendelkezésünkre álló kutatási adatokból az tűnik ki, hogy a környék geológiai viszonyai meglehetősen változatosak, és néhány kilométer távolságon belül jelentős különbségek adódhatnak. Ezt leglátványosabban a medencefenék elhelyezkedése tükrözi: amíg Bajától 10 kilométer távolságra gyakorlatilag előbukkan a föld alól, addig Baja déli peremén akár 2500 méter mélységben is húzódhat, majd északi irányba haladva ismét emelkedni kezd. Úgy tűnik tehát, hogy a város geológiailag több képződmény találkozásánál található. Az egyik a Nagybaracska–Váripuszta–Báta mezozoós gerinc, amely tulajdonképpen a Villányi-hegység folytatásának tekinthető. A másik képződmény az Érsekcsanád–Sükösd melletti kiemelkedés (Kék-hegy), amelynek magja gneisz és csillámpala boltozat. A két képződmény között helyezkedik el a már említett mély medence, ahol a 2008-as kutatófúrás történt. A medencében és a környező képződményeken kialakult üledékes rétegek rejthetnék a termálvizet, azonban a kutatások megállapításai alapján szinte teljesen meddőnek bizonyultak.
Az utóbbi évtizedekben zajlott földtani és geofizikai elemző munkák és kutatások eredményeképpen megállapítható, hogy Baja város területén mind a medencealjzat képződményei, mind pedig a medenceüledék – megfelelő víztartó rétegek hiányában – alkalmatlan a termálvíz szolgáltatására. A környékbeli települések ebből a szempontból már sokkal szerencsésebbeknek mondhatók. Bajától 20-30 kilométer távolságra, Nagybaracskán és Dávodon évtizedek óta működnek termálkutak, amelyek mellé gyógyfürdők is létesültek. Ezek a kutak általában 500 méter mélységből szállítják a felszínre a 36–40 °C hőmérsékletű gyógyvizet.
Az elmúlt 120 év során Baján számos kutatás próbált a termálvíz nyomára bukkanni, sikertelenül. A kutatások azonban nem voltak hiábavalók, hiszen bár a forró gyógyvíz nem került elő, részletes és alapos képet kaptunk a város alatt húzódó földtani, geológiai képződményekről, amelyek így magyarázattal szolgáltak a hévízkutatás sikertelenségére.
A szerző Goda Zoltán, az NKE VTK tudományos segédmunkatársa. A cikk a Bonum Publicum májusi számában jelent meg.