Az ágazati vízigények harmonizációjára is szükség van a hazai vízkészlet-gazdálkodással kapcsolatos jövőbeni kihívások kezelése terén – jelentette ki a Bonum Publicumnak Bíró Tibor. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Környezeti Fenntarthatósági Intézetének vezetőjével, a Víztudományi Kar egyetemi tanárával egyebek mellett az árvizek okairól, a folyók megfelelő szabályozásáról, a hazánkban keletkező vízkészletek felhasználásáról és a magyarországi vízgazdálkodási stratégiáról is beszélgettünk.
„A Nemzeti Vízstratégia vagy más néven Kvassay Jenő Terv fekteti le Magyarország középtávú vízgazdálkodási intézkedési tervét” – emelte ki Bíró Tibor, részletezve: a stratégia része a területi vízgazdálkodás, benne a mezőgazdasági vízgazdálkodás, az ár- és belvízvédelem, valamint a települési vízgazdálkodás, ideértve az ivóvízellátást, a csapadékgazdálkodást és a szennyvízkezelést is. A Víztudományi Kar szakértője hangsúlyozta: a magyar tervnek igazodnia kell az európai uniós irányelvekhez. Így a magyar árvízi stratégiában is változás következett be, mivel a klímaváltozás és a hullámterek átalakulása miatt a mértékadó árvízszintek olyan mértékben emelkedtek, amit az egyenszilárdságú töltésmagasítási gyakorlat már nem követhet le – fejtette ki. Kitért arra is, hogy a dunai árvizek más jellegűek, mint a tiszaiak, mivel a vízgyűjtők területei és azok jellemzői eltérnek.
„Ha egy folyó felső szakaszán kezdik meg a szabályozást, az az alsó szakaszon fokozott kockázatot jelent, hiszen például a töltés emelésével emelkedik a vízszint is, és ez a megemelkedett víztömeg vonul majd le az alsó szakaszokra” – emlékeztetett, rámutatva: a közös vízgyűjtőn elhelyezkedő országoknak összehangoltan kell végrehajtaniuk a fejlesztéseket egy adott vízfolyás mentén. „Azt is látjuk, hogy a töltéseket nem szabad tovább emelni, mert egyrészt nagyon sokba kerül, másrészt ha magasítanak egy töltést, az állékonysági kockázatot rejt magában, a mentett oldali szivárgó vizek pedig jelentősen növelik a védekezési költségeket” – hangsúlyozta. Hozzátette: a még magasabb töltés miatt át kellene építeni a hidakat és a szivattyútelepeket, ráadásul a lakosságot is elvágnák a víztől. Elmondta, hogy a jelenlegi koncepció értelmében hazánk differenciált árvízi biztonságra törekszik, vagyis először értékelik az elöntési valószínűségekből és okozott károkból származó kockázatokat, és ennek tükrében fejlesztik a szerkezeti elemeket. „Úgy kell felhasználni a fejlesztési forrásokat, hogy a legnagyobb kockázatcsökkenést érjük el, vagyis ahol az árvíz nem veszélyeztet emberéletet, nem okoz jelentős gazdasági kárt, ott nem célszerű a kiépítettséget tovább növelni” – erősítette meg. Nagyon fontos, hogy – a múlt hibáiból tanulva – a vízgazdálkodási és a területfejlesztési tervezéseket integráljuk.
Beszélt arról is, hogy hazánk az Európai Unió soros elnöksége kapcsán fogalmaz majd meg ajánlásokat – úgynevezett tanácsi következtetéseket – az Európai Bizottságnak az árvízvédelemről. Ennek fő jellemzője a megelőző árvízvédelmi szemlélet erősítése, így például a vízgyűjtők és a nagyvízi medrek rendezésének szorgalmazása, amivel az árvízi mentési kapacitások növelése is kordában tartható – fejtette ki.
A 2013-as dunai árvíz bebizonyította, hogy nemcsak a klímaváltozás miatt emelkedik a vízszint a magyar szakaszon, hanem a hullámterek elégtelen levezetőképessége is közrejátszik a rekordvízállások kialakulásában – idézte fel a szakértő. Ennek okát abban látja, hogy a hullámtereink nagy részén felhagytunk a gazdálkodással, vagyis nincs rajtuk olyan mezőgazdasági és erdészeti tevékenység, amely megakadályozhatná, hogy a hullámtéri vegetáció túlzottan elszaporodjon, köztük számos invazív faj megtelepedjen. Kitért a Duna és a Tisza medersüllyedési folyamataira is, ez jórészt annak következménye, hogy a felvízi országok duzzasztanak és visszatartják a hordalékot, amit a folyók erodálással pótolnak vissza, így egyre kisebb vízállások alakulnak ki, ezért a víz nagyon ritkán lép ki a hullámtérre. Az év nagy részében szárazon álló hullámtereken megjelentek a keménylombú favegetációk, amelyek a vizes élőhelyek megszűnésének legjobb indikátorai – mutatott rá. Hozzátette: árvíz esetén a felszaporodott növényzet úgy viselkedik, mint egy dugó, vagyis megfogja a vizet, a kisebb vízsebesség pedig emelkedő vízszintet eredményez.
„Mindezek megelőzése érdekében kellene a hullámtereket rendszeresen karbantartani, és gondoskodni arról, hogy a levezetőképességük biztosított legyen” – jelentette ki Bíró Tibor. Kifejtette: ma már az ökológustársadalom egy része is azon az állásponton van, hogy a hullámterek puhalombú ligeterdős jellegének visszaállítása jótékony hatással lenne a biodiverzitásra. Elmondta azt is, hogy a holtágak és a holtmedrek vízpótlása is egyre nehezebb a süllyedő medrek miatt. A hullámterek vízért kiáltanak. A rendszeres vízborítás az aljnövényzetet is karbantartaná. Nagy gondot okoz ugyanakkor az árvizek jelentős hordaléktartalmának betudható feliszapolódás, amely a hullámterek keresztmetszetét lassan, de biztosan csökkenti. Ezek olyan ellentmondásos folyamatok, amelyek feloldására a vízügynek komoly társadalmi támogatottságra lenne szüksége.
„Fontos lenne, hogy létrejöjjön a széles körű társadalmi konszenzus a nagyvízi medrek kezeléséről, az integrált vízgazdálkodás elvei mentén az érintett és érdekelt ágazatok (ideértve a természetvédelmet is) igényeit kellene differenciáltan érvényesíteni” – fogalmazott. Beszélt arról a németországi módszerről is, amelynek hazai adaptálásában – a Víztudományi és Vízbiztonsági Nemzeti Laboratórium részeként – a VTK is részt vesz. A hullámterek ökoszisztéma-szolgáltatásainak indexálási módszertanának kidolgozásával az árvízvédelmi célú hullámtéri beavatkozások sokszempontú objektív értékekésére nyílik lehetőség. Kitért ugyanakkor arra is, hogy noha a töltésezett vízfolyásaink duzzasztása nem élvez támogatást hazánkban, számos problémára (gravitációs vízkivétel, medertározás, hajózás) jelentene gyógyírt. A duzzasztás legnagyobb ellenérve ökológiai indíttatású, holott a kiskörei vízszintemeléssel létrejött Tisza-tó hazánk egyik legértékesebb természetvédelmi területévé vált.
„Ennek köszönhető, hogy a Körös völgyébe vizet tudunk átvezetni, mivel az ottani vízfolyások vízhozamai öntözési idényben rendkívül alacsonyak, ráadásul a helyzet egyre romlik” – erősítette meg. Rámutatott ugyanakkor arra az ellentmondásra is, hogy míg a Duna völgyében van a felszíni vízkészletünk 75 százaléka, a nagyobb vízigények a Tisza-völgyben jelentkeznek. Ott a vizet a duzzasztott téren kívül, a tartós kisvizeknek köszönhetően csak szivattyúzással lehetne kiemelni, ami hatalmas költséggel jár, és kérdéses az is, mekkora lenne ennek a karbonlábnyoma – fogalmazott.
„Az éghajlatváltozás következtében a tengerek és az óceánok áramlási viszonyai drasztikusan megváltozhatnak, aminek következtében megnő annak a valószínűsége, hogy a 2022-es évhez hasonlóan a hazánk felé érkező ciklonok nem tudnak nedvességet szállítani” – emlékeztetett Bíró Tibor, rámutatva: a csapadék átlagos mennyisége nem változott, csak az időbeli eloszlása és intenzitása alakult át. Kifejtette: amikor esik, nagyobb mennyiségű csapadék hull kevesebb idő alatt, és ez okoz villám- és települési árvizeket, mivel a víznek nincs ideje beszivárogni a talajba. Elmondta: a 2022-es aszály rávilágított arra, hogy fel kell készülnünk a tartósan vízhiányos időszakokra. Annak nincs realitása, hogy minden területen öntözzünk, ráadásul ebben az erősen vízhiányos évben a meteorológiai és a hidrológiai aszály egyszerre jelentkezett, azaz vízkészleteink sem lettek volna elegendőek a nagyobb igények kielégítésére.
„Be kell látnunk, hogy az egyetlen megoldás a nagy felületű vízpótlásra a területi párolgás fokozása, amivel a helyben képződő csapadékok gyakorisága növelhető” – fogalmazott, kiemelve: ehhez a vízfelületek (vizes élőhelyek, medrek, tározók) jelentős növelésére, a talajvízszintek emelésére és talajaink vízgazdálkodási tulajdonságainak javítására van szükség. Hozzátette: az Európai Unió is a vizes élőhelyek 10 százalékos növelését tűzte ki célul. Figyelmeztetett ugyanakkor arra is, több ivóvizet termelünk ki, mint ami a csapadékból visszapótlódik, ezért nem támogatja az Unió azt, hogy öntözzünk olyan felszín alatti vízből, amely mennyiségi értelemben sérülékenynek tekinthető, de a dinamikus egyensúlyi talajvízszintek emelésével visszanyerhetnénk az öntözési célú vízbázisainkat.
„Világviszonylatban a mezőgazdaság a legnagyobb vízfelhasználó, míg Magyarországon részben az öntözési kultúra történelmi hiánya, valamint a felületi öntözés elenyésző mértéke miatt az ipar a legnagyobb fogyasztó” – emelte ki. Véleménye szerint a mezőgazdaságnak, a természetvédelemnek és a turizmusnak is egyre nagyobb szüksége van a vízre, úgyhogy borítékolható az ágazatok közötti verseny a vízkészletekért.
„A megoldás az integrált vízgazdálkodásban keresendő, az ágazati vízigényeket harmonizálni kell, és meg kell tanulnunk évtizedekre előre gondolkodni, a jövő generációinak életfeltételeit javító vízgazdálkodási fejlesztéseket pedig szisztematikusan és ütemesen végre kell hajtani” – összegezte Bíró Tibor.
Szerző: Szabó Réka Zsuzsanna