A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Víztudományi Kar (VTK) december 1-jén megtartotta Student's Science Club elnevezésű rendezvényét az egyetem Oktatási Központjában. Az esemény a vízhez kapcsolódó társadalmi és szakpolitikai innovációk témáját járta körül, fókuszálva arra, hogy mit tanulhatunk a régi, hagyományos vízgazdálkodási megoldásokból.
Pálvölgyi Tamás, a VTK nemzetközi és stratégiai dékánhelyettese megnyitóbeszédében úgy fogalmazott, bár manapság sok szó esik a vízzel kapcsolatos társadalmi és szakpolitikai innovációkról, érdemes megvizsgálni azt is, hogy elődeink milyen megoldásokat dolgoztak ki, és milyen eredményeket értek el. Véleménye szerint az ősi tudás legalább akkora jelentőséggel bír, mint a modern innovációk.
K.D.W. Nandalal professzor, az NKE vendégoktatója előadásában Srí Lanka vízgazdálkodásáról adott áttekintést. Kiemelte, hogy ez a rendszer több mint 2000 éves, még ma is működő kistározókkal és csatornákkal felszerelve. Kitért az úgynevezett „tank cascade” rendszerre, amely száraz övezetben hatékonyan gyűjti, tárolja és hasznosítja újra a vizet, e mellett beszélt az ökológiai és gazdasági funkciókról (pl. párolgáscsökkentés, talajvédelem). A professzor kitért a mai kihívásokra (iszapolódás, erdőirtás, klímaváltozás, intézményi széttagoltság), valamint a jelenleg zajló rehabilitációs programokra is.
Bogárdi János, a VTK kutatóprofesszora, mérnök, hidrológus, a mezőgazdasági, és az integrált vízgazdálkodás nemzetközileg elismert szakértője az iráni vízgazdálkodásról, párolgáscsökkentési és hűtési megoldásokról tartott előadást. Iránban a föld alatti vízvezető rendszerek és a szélfogó tornyok tették lehetővé a túlélést a sivatagban. Az előadó kiemelte Jazd városát, amely egy 4000 éves település Irán közepén: itt a kupolaszerű víztározók és magas szélfogó tornyok friss levegőt juttattak a tárolt vízhez, hűtötték azt, és gátolták a felmelegedést és az algásodást. Megemlítette, hogy ugyanezt a szélfogó technológiát használták épületek hűtésére is.
Zsuffa István, a VTK Víz- és Környezetpolitikai Tanszékének adjunktusa a magyarországi árterek hagyományos kezeléséről beszél, főként a Duna mentén található Gemencről. A történelmi árterek működéséről szólva emlékeztetett, hogy ott a 19. század előtt sokféle holtág, mellékág és ártéri csatorna volt. Ezek a csatornák lassították és szabályozták az ártéri elöntést, valamint árvíz idején szétoszlatták a vizet, apadáskor pedig visszavezették a felesleget a folyóba. A 19. század végi folyamszabályozás után ugyanakkor az ártereket erdők borították, a vízmozgás beszűkült. A mai problémák között említette a szakértő Gemencen az elszáradást és a romló halélőhelyeket.
A résztvevők között felvetődött kérdésként, hogy az ősi vízgazdálkodási rendszerek hogyan épültek, milyen gondolkodási logika állt mögöttük, és mit tanulhatnak ezekből a mai mérnökök. A szakértők kiemelték, hogy a legtöbb ilyen rendszer nem mérnöki tervezés, hanem gyakorlati tudás eredménye. Iránban például akár 40 km hosszú föld alatti alagutakat ástak mindenféle statikai megtámasztás nélkül, ami a modern mérnöki elvek szerint szinte lehetetlennek tűnik. A technológia erejét a helyi közösségek tudása, hagyományai és elfogadása adta. Szó volt arról is, hogy a hagyományos rendszerek gyakran fenntarthatóbbak, mert kis léptékűek és nem engedik a túlhasználatot. Kitértek arra is, hogy Magyarországon a régi ártéri csatornahálózat helyreállítása segíthet megállítani az elszáradást, valamint ellensúlyozni a múlt századi mederszabályozások negatív hatásait.
Szöveg: Harangozó Éva
Fotó: Szilágyi Dénes